1989 november 20-án vesztettük el az édesanyánkat. Ma van az évfordulója, az ő emlékére írtam ezt a verset.

Nincs a földön olyan ember,
akinek ne lenne édesanyja.
Ők, akik az életünket kezünkbe adták,
ők, akik ha  sirtunk, de nem hagyták.

De mindenkinek csak egy van,
egyetlen egy.
De a sors olykor kegyetlen,
és korán elveszi azt az egyetlen egyet.

Elveszi és nem tudjuk miért?
Pedig élhetett volna még.
Dolga lett volna épp elég.
nagyon korán ment a menny felé.

Az édesanyám akiről most írok,
őérte én nagyon sokat sírok.
Hisz úgy volt köztünk mint egy kotló,
a szeretetünk soha el nem múló.

Kicsik voltak még az unokák,
de nem felejtik el a nagymamát.
Ő sütötte a legjobb kalácsot,
és nagyon várták a karácsonyt.

Mindig volt valami meglepetés,
a kicsik ezt nagyon élvezték.
Mi felnőttek nem vártunk semmit,
de finomakat lehetett ott enni!

Sok év eltelt már azóta,
a sirkövet az idő dolgozza.
Megrongálta, megtépázta,
de nekünk útját nem állta.

Ápoljuk és gondozzuk,
amig élünk és mozgunk.
Virágot mindig hozunk,
csak ez amit mi már adhatunk.