margómama

1989 november 20-án vesztettük el az édesanyánkat. Ma van az évfordulója, az ő emlékére írtam ezt a verset.

Nincs a földön olyan ember,
akinek ne lenne édesanyja.
Ők, akik az életünket kezünkbe adták,
ők, akik ha  sirtunk, de nem hagyták.

De mindenkinek csak egy van,
egyetlen egy.
De a sors olykor kegyetlen,
és korán elveszi azt az egyetlen egyet.

Elveszi és nem tudjuk miért?
Pedig élhetett volna még.
Dolga lett volna épp elég.
nagyon korán ment a menny felé.

Az édesanyám akiről most írok,
őérte én nagyon sokat sírok.
Hisz úgy volt köztünk mint egy kotló,
a szeretetünk soha el nem múló.

Kicsik voltak még az unokák,
de nem felejtik el a nagymamát.
Ő sütötte a legjobb kalácsot,
és nagyon várták a karácsonyt.

Mindig volt valami meglepetés,
a kicsik ezt nagyon élvezték.
Mi felnőttek nem vártunk semmit,
de finomakat lehetett ott enni!

Sok év eltelt már azóta,
a sirkövet az idő dolgozza.
Megrongálta, megtépázta,
de nekünk útját nem állta.

Ápoljuk és gondozzuk,
amig élünk és mozgunk.
Virágot mindig hozunk,
csak ez amit mi már adhatunk.

Kedd volt, verőfényes májusi kedd.
Valamit éreztem idebent
valami megmagyarázhatatlant,
ami bennem örökre megmaradt.

Megmaradt, és sosem felejtem el,
a könnyeimet sem rejtem el.
Vágyakozva gondolok a múltra,
és tudom, hogy együtt leszünk újra.

Itt hagytál, pedig kértelek, hogy várj még,
kereslek, de tudom, hogy már nem élsz.
Kereslek reggel, kereslek este,
lelkemet a gyász befestette.

Befestette feketére,
gyászollak már 4 és fél éve.
Telnek a hónapok, az évek,
de feledni nem tudlak téged.

Most lennél 57-éves,
Istenem! de szállnak az évek.
Álmaimban sokszor visszatérnek,
azok a csodás, együtt töltött évek.

Május volt és kedd,
mikor az életednek vége lett.
Nekem fekete minden kedd,
de te, nyugodjál békében.