margómama

Ehez a vershez nem füzök semmit, könnyen kilehet találni hogy miért iródott.




Valamikor réges-régen,
szebben sütött a nap az égen.
Szikrázóan melegen,
szórta fényét szeliden.

Nem égetett, nem perzselt,
felhők közzé bújva pihent.
Hűs árnyéka jól esett,
ki-ki kandikálva utazott csandesen.

Éltető melege hízlalta a földeket,
nyíltak a virágok, a mezők zöldeltek,
Boldog volt a paraszt,
hogy bőséggel learat.

Hálás volt a magyar,
áldotta a napot,
hogy évszaknak megfelelően,
szépen ragyogott.

Mára már ő is megváltozott,
a földeken nagyon is meglátszott,
Éget, perzsel, szinte tüntet,
az emberek viselkedéséért büntet.

Szikrázik de nem szelid,
éget,perzsel, kiszárít.
Tombolva ontja a hőséget.
A földeken nem teremt bőséget.

Vigyázzatok emberek!
Égi jel ez higyjétek!
Már a nap is haragszik,
mindenkire gyanakszik.

Intő jelre figyeljetek!
A nap már figyelmeztet!
Ne várjátok meg a szelet,
mert ha ő belekezd,
nem marad tető a fejetek felett.

Fogjunk össze emberek!
Ne engedjük a szelet!
Szeressük egymást amig lehet,
legyen bennünk igyekezet.

Az irígységet, a haragot,
felejtsük el de nagyon.
Éljünk úgy ahogy szüleink éltek,
Szerényen de, békességben.

Hátha a nap is megszelidül,
vakitó ereje meggyengül.
Hátra hagyva emlékül,
a 2oo7- esztendőt.